Az emberek furcsa fajtája lassan rájön, hogy mindenki különböző, és vagy ösztönösen kapcsolódhatunk össze, vagy egy nagyobb szellemi fejlődés után, egy magasabb szintű relációban.
Azonban úgy néz ki, hogy elakadtunk valahol a kettő között. Már érezzük, hogy a sima, ösztönszerű kapcsolódás nem működik, nem teljes, mert ebben nagy a sérülés lehetősége, hiszen ahogy összekapcsolódtunk az ösztöneink mentén, úgy is éljük meg egymás társaságát: végletesen, szenvedélyesen, drámáktól szenvedve. Egy folyamatos kapcsolathoz pedig együttműködés, megértés és érettség kell, ami feltételezi, hogy érzelmileg és szellemileg fejlődünk.
Ehhez viszont el kellene kezdeni vizsgálni önmagunkat és a motivációinkat, működésünket. No, de itt megálltunk lényegében, mert az emberiség egy részének erre nincs kultúrája, a másiknak kedve, a harmadiknak ereje. A negyedik része pedig megpróbálja, és aztán rájön, hogy kevesen vannak, így nehéz megtalálni a hasonlót a többi között. Mintha mindannyian egy álarcosbálban lennénk, és meg kellene találnunk az álarcok mögött azt, akinek szintén szeplős az orra. Ezt hogyan kell?

A mai felvilágosult időkben már tudjuk, hogy a racionális tudásunk csak egy tanult rendszer, és igazából van egy belső vezetőnk, aki mindig tudja, hogy merre kell mennünk és mi a saját igazságunk. Ennek szinonimájaként sokszor hallom, hogy „hallgass a szívedre”, és ha ezt tesszük, akkor biztos, hogy az a jó út, biztos, hogy megtérül, és azt az „ég” is támogatja.

Erre egy kérdés merül fel bennem: amire hallgatunk, az valóban a szívünk hangja? Vagyis ha nem ismerjük magunkat, az ösztönös mozgatórugóinkat, akkor vajon a szívünkre hallgatás tényleg az igaz utat mutatja-e, vagy egy begyakorolt, biztonságos útvonalat ismételtet velünk?

Hogy miért is mondom ezt? Mert aki az önismeret útján halad, azt tapasztalja, hogy a szabadságát a hitrendszerei, a gondolkodása, a tanult mintái akadályozzák azzal, hogy rányomják a saját bélyegüket a valóságra. Egyszerűbben fogalmazva, amit gondolsz, olyan a világod. Márpedig, ha te a gondolataid, betanult értékrended alapján látod a világot, akkor miért vagy olyan biztos abban, hogy amikor a szívedre hallgatsz, az nem az elméd játéka-e?

Mondok egy példát: az a gyerek, akit nem szerettek eléggé, eljuthat arra a gondolatra, hogy nem értékes. Ez elég érthető, hiszen ha a saját szülei nem szerették önmagáért (eléggé), akkor miért is hinné, hogy ő szerethető? De egy gyerek  így nem képes élni, tehát kitalál magának egy menekülési útvonalat: ha mindig másokat szolgálok, másoknak teszek jót, és magamat háttérbe szorítom, akkor talán értékes leszek mások szemében. Ezért megtanulja azt, hogy mindig mások igényei legyenek nála első helyen, és teljesen elfelejt önmagával törődni, foglalkozni, magára figyelni. Vagy talán meg sem tanulta, hiszen soha senki sem figyelt rá igazán…

Tehát ez a gyerek felnő, és a hitrendszere alapján mindig mások elvárásainak felel meg. Ha konfliktusba kerül, kihátrál a másiknak kedvezve, meghunyászkodik, feladja önmagát. Mert ha ellentmondana, ha esetleg a saját akaratát érvényesítené, megkockáztatná azt, hogy meggyűlöljék – hiszen eddig nem így viselkedett. Nos, adott egy újabb konfliktus, és neki ki kellene állnia magáért, megfogalmaznia a saját vágyát, prioritását, és erre azt mondja neki valaki: „hallgass a szívedre”. Úgy véljük, hogy ha a szívünkra hallgatunk, az egyfajta megnyugvással jár, hiszen azt tesszük, amit tennünk kell. Vajon főszereplőnknek mi a legnyugalmasabb döntés?

Az, amit megszokott: hogy feláldozza az akaratát. Tehát ha ő azt hiszi, hogy a szívére hallgat, akkor azt választja, ami számára már az ismert út: feladja önmagát. Mert mindig is ezt tette, ezt ismeri, ez biztonságos, ez ad neki morzsányi elfogadást a világ részéről.

Akkor jól döntött? Szerinte igen, mert nem került konfliktusba, és ezzel megmenekült attól, hogy - hite szerint - elveszítsen valakit. Persze fel sem teszem azt a kérdést, hogy mennyire őszinte és megbecsülendő az a „szeretet”, amit azért kapunk, ha feladjunk igaz önmagunkat.

Mi a megoldás? Az, hogy felkutatom azokat a mozgatórugókat, amelyek az önvédelmem vázát alkotják, hogy többé ne ezek irányítsák az életemet, és én pedig mindössze tehetetlen, sodródó szemlélője legyek annak. Ha tudom, hogy egy összeütközés során én mindig alulmaradok, akkor megnézem, miért történik ez. Amikor már tudom, hogy mi játszódik le bennem ilyenkor (a szüleim se szerettek önmagamért, akkor itt sem adhatom magamat, mert az nem elég értékes, de ha mindent megteszek másoknak, akkor talán szeretni fognak), akkor már választhatok, hogy mit teszek. Eldönthetem, hogy kedvezek-e a másiknak azzal, hogy lemondok az akaratomról, hogy felajánlok-e egy kompromisszumos megoldást, vagy húzok egy határt és kiállok azért, ami fontos nekem.

Én döntök, és ez olyan hatalmat ad a kezembe, amely lehetővé teszi, hogy az életem ura lehessek: az önbizalmat.

Egy teremtő "jel" megy rajtunk keresztül, azonban a jel folyamatosságát tulajdonképpen a kondicionált elménk (szokásaink, előítéleteink, hitünk) akadályozza és alakítja a maga képére… persze ezzel megtapasztalhatjuk az önállóságot, az egyediséget, de tulajdonképpen megteremtjük így is, amit akarunk, csupán nem tudjuk, hogy ezt akarjuk - azt hisszük, hogy ez az élet, a sors, a karma, pedig mindössze a tapasztalataink, a valóságról való tudásunk, hitünk összessége, amelyet a jel megvilágít és a képét kiküldi a valóságunkba...

Amíg az vezérel, hogy szeressenek az emberek, és ezért megfelelek mindenkinek, addig azt érzem belül, hogy a másik szempontja fontosabb, mint az enyém, és a magamé elé helyezem.
Ezzel pedig tulajdonképpen azt nyilvánítom ki, hogy a másik ember fontosabb nálam, és éppen magamat nem szeretem és tisztelem. Ha pedig én nem szeretem magam, miért tenné ezt más?
(Képfelirat: "Néha normálisnak tettetem magamat, de ez unalmassá tesz. Szóval visszatérek ahhoz, hogy önmagam legyek.")

Rájöttem, hogy gyerekkoromban mennyire más voltam: rendetlen, karakán, álmodozó, döntésképes, erős és mindig harcba szálltam az igazságomért (a kutyámat odaadták egy rokkant embernek, hogy húzza a kocsiját, amikor ezt megtudtam, elmentem hozzá és addig bömböltem, amíg hebegve vissza nem adta - kb 7 éves voltam). Pilóta akartam lenni, szabadon szállni, és ...
... aztán láthatatlanul megérkezett az a 20-25 olyan év, amikor átváltoztam egy mindenkinek megfelelő, megalkuvó, merev, szolgálatkész, bocs, hogy élek hisztizsákká. Mi változtatott ilyenné?
Vajon gyerekként önmagam voltam, vagy az is egy személyiség-próbálkozás volt?
Ki vagyok én igazából, és mikor vagyok önmagam?
Te is felteszed néha ezt a kérdést?

Igazán emberinek, emberségesnek lenni nem azt jelenti, hogy időnként segítünk valakinek, adunk pár forintot egy rászorulónak, átadjuk a helyet a buszon, mert ez nem feladat: ez nem kíván érett embert, csupán egy kis jószándékot.
Hanem amikor egy hosszú kapcsolatban, annyi jón és rosszon túl, képesek vagyunk átlépni kicsit a másik világába, hogy onnan is rálássunk a helyzetre, és visszalépve önmagunk középpontjába, mindkettőnk felé tisztelettel és empátiával tudjuk kezelni a konfliktust.

A testünket úgy kezeljük, mintha egy gép lenne, amelynek mindent el kell viselnie. Amikor egy betegség vagy baleset történik velünk, azt mondjuk: véletlen. Eszünkbe sem jut, hogy a test hírvivő, amely szolgálatkészen megmutatja a lélek azon üzeneteit, melyeket nem vagyunk hajlandóak meghallani.
Gondoljunk csak egy olyan egyszerű üzenetre, mint a pirulás... Vajon ez a test folyamatainak egy véletlen manővere, vagy az érzelmeinkből indul ki? És ha erre az utóbbi a válaszunk, akkor a többi jelzést miért nem tulajdonítjuk a lelkünknek?