Jan. 27-31. Egy lángelme szabotázsa II.

Az első részt ebből itt olvashatod. Most a második epizódhoz érkeztünk, amikor a hős lemegy a pokol mélyére, mert fel kell hoznia onnan a rég elveszett királyi koronát. Enélkül nem lehet az övé a hatalom, nem irányíthajta az országát.

A Skorpióban járó Mars egy laza „próba-szerencse” kapcsolatba kerül a napokban a Nyilas Szaturnusszal. Mivel ez utóbbi azt szeretné számunkra megtanítani, hogyan mossuk át az információkat, hogyan rostáljuk át a hitünk, az illúziónkat, a látásmódunkat (befolyásoló tényezőket), ezáltal hogyan vegyük át a fennhatóságot önmagunk felett, ezért ez a pár nap is ennek fényében telik el. Csak közben mélységeket járunk meg. Mintha a legfelső emeletre szeretnénk menni egy lifttel, de az előbb lemegy a föld alá, 77 emelet mélyre. Mert ott van valami, amire szükségünk van. Talán a gödör alja.

A Mars megjárja a gödör alját, mert valahogy muszáj megértenie, meddig nyújtózkodhat, mennyit kell szenvednie, drámáznia ahhoz, hogy nyugodt élete lehessen. Valahogy a jó sosem jó, annál mindig több kell, aztán amikor elveszik az a jó, akkor már jó lenne. Na jó. :)

A Nyilas egy hittel teli jegy, a Szaturnusz pedig kicsontozza a hitet, egészen addig vallatja az embert, amíg ki nem derül a végső igazság. Tehát ha a hited nem az igazi, ha csak külsőségek miatt csinálsz valamit, vagy mert ezzel akarsz elkerülni egy mélyre merülést önmagadban, akkor íme, eljött az idő, hogy mindezt meglásd. A hit félrevezető szó lehet, hiszen azt gondolhatjuk, hogy csak Istenről szól, de nem, a magunkba vetett hitről, a bizalomról az élet, az igazság, az értelmesség iránt. Vajon hogyan hisz az, aki biztosítást köt mindenre? Hogyan bízik az, aki folyton a másik telefonját nézegeti? Hogyan él az, aki 3-4 diplomáig meg sem áll? Bizalommal? Önbizalommal?

A lángelme itt azt jelenti, hogy mindannyiunkban benne van egy csóványi abból a fényből, ami teremtette a világot – hiszen különben nem léteznénk. Ha bennünk van, akkor egy olyan energiával rendelkezünk, amely teremteni képes. Mi mégis mit teremtünk? Azt, amit tanultunk. Például, hogy „katonadolog, egy férfi nem sír” – és akkor a férfi megtanulja, hogy nem érezhet. Vagy azt, hogy sosem elég jó, amit csinálunk, és így mi magunkat sem érezzük elég jónak. Akár azt is, hogy mindent akkor érdemlünk meg, amikor megküzdöttünk érte, vagyis az élet nem más, mint szüntelen harc.

Tehát a lángelménk rendelkezik mindennel, ami egy igaz, hiteles, bölcs élethez elegendő lenne, de ehelyett játszmázik, drámázik, feszültséget szít, fegyverkezik, háborút indít, letarolja az erdőket, kínozza az állatokat, az embertársait, vagy csupán élete egyharmadában robotol mások céljaiért.

Fantasztikus. A tápláléklánc csúcsa, az ismert világ legintelligensebb faja mit kezd a tudásával? Képezi magát, hogy rájöjjön, ő maga irányíthatná az életét, és nem lenne rabja másoknak, a szabályoknak, a hiedelmeknek, az elméjének? Megtanul kütyük nélkül élni, élvezni az életet? Megtalálja a forrást, amellyel megmenthetné a világát, az életét, a gyermekeit? Nem.

Vagy igen?