Tökéletlen ember, hibátlan gondviselés

E hetekben döntések sorozatát éljük meg, és természetesen nem látjuk, hogy hova vezet mindaz, amit ma választunk. Azonban most nem babra megy a játék, mert nagyot léphetünk előre az életünk megváltoztatása terén, csak éppen nem tudjuk, hogy hogyan.

A héten a Jupiter együttállásba került a Sárkányfej elnevezésű felszálló holdcsomóponttal a Szűz jegyében, és emelő kapcsolatba a Plútóval. A Szűz működésének nehézkes oldaláról többek között azt kell tudni, hogy nagyon lelkiismeretes, és mielőtt döntene, mindent többször megrág, analizál, teszteket futattat le az elméjében, és folyamatábrát készíkat. Amikor pedig meghozta a döntést, utána azon kezd rágódni, hogy vajon jól tette-e, mit szólnak hozzá mások, nem inkább a másikat kellett volna választania, nem bántotta-e meg X-et ezzel… Aztán megpróbálja magát szabályok sokaságába szorítani, hogy mit hogyan kellene csinálni, és az embereket, önmagát, a lehetőségeket egy eléggé maszatos szűrőn keresztül ítéli meg, melyen fennakadt a múlt árnyainak jónéhány darabkája.

A Sárkányfej egy kilépést kínál ebből a működésből (ahogy még számtalan másikból is), a Jupiter pedig megolajozza a gépezetet: azt a hitet adja, amely segít túljutni a tépelődésen és az önkínzáson. Lehetővé teszi, hogy egy huszáros vágással azt mondjuk: vállalom önmagamat.

A Plútó egy olyan erőt ad a továbblépéshez, amely nélkül talán csak 5 perces csillogás lenne az egészből. Azt a minőségi ugrást szimbolizálja, amikor nem csak lépünk egyet előre, hanem átugrunk egy magasabb szintre.

Azonban hogyan tegyük mindezt? Ebben a nagy olajozó Jupiternek van egy megoldó képlete: lépjünk hátra egyet az eszmefuttatásainkból, a gondolatban lejátszott helyzetekből, az önmagunk /a helyzet / a másik megítéléséből, a belénk rögzült hibáztatás-monológokból, és próbáljuk meg úgy szemlélni az életünket, ahogy az az intelligencia tenné, amely teremtett mindannyiunkat. Legbelülről vagy felülről, ahogy tetszik, azt látnánk, hogy nincs tökéletes ember, nincsen tökéletes működés, csak mi hisszük azt, hogy ha elég sokáig loholunk, vagy elég sokszor bántjuk magunkat (esetleg a másikat), akkor majd egyszer mindannyian tökéletesek leszünk.

Nem leszünk. Mindig fogunk hibázni. Vagy ha úgy tetszik: mindig fogunk egyéb lehetőségeket kizárni („Nem buktam el, csak találtam tízezer utat, ami nem járható.” - Edison). Ez az élet rendje, hiszen a hibákból tanulunk, épülünk, abból tesszük össze mindazt, amit az életről tudunk. Tehát ha ezt sikerült elfogadnunk, akkor lehetséges továbblépni, akkor tudunk változtatni, új életbe kezdeni, különben csak a már meghaladott élethelyzetünk szirmait tépkedjük.

A Jupiter képviseli a gondviselést és a belé vetett hitet is, ami most szintén megújulhat bennünk. Az emberi (nem tökéletes) értelmünkkel nem foghatjuk fel, hogy mi miért van a világban, csak annyit tehetünk, hogy elhisszük: a gondviselés nem hibákat követ el, amikor valami szörnyűség történik, hanem „csupán” szabad kezet adott a teremtményeinek.

Ezek pedig mi vagyunk, intelligenciával felruházva - szóval mi lenne, ha ezt nem önmagunk akadályozására, nem ítélkezésre, hanem a világunk élhetőbbé tételére fordítanánk?

 Aztán már csak hab a tetején, ha belegondolunk abba, hogy ha egy tökéletes intelligencia teremtette az embert, akkor mégiscsak tökéletesek vagyunk. Akkor meg? :o)