Mozgatórugók 1.

A mai felvilágosult időkben már tudjuk, hogy a racionális tudásunk csak egy tanult rendszer, és igazából van egy belső vezetőnk, aki mindig tudja, hogy merre kell mennünk és mi a saját igazságunk. Ennek szinonimájaként sokszor hallom, hogy „hallgass a szívedre”, és ha ezt tesszük, akkor biztos, hogy az a jó út, biztos, hogy megtérül, és azt az „ég” is támogatja.

Erre egy kérdés merül fel bennem: amire hallgatunk, az valóban a szívünk hangja? Vagyis ha nem ismerjük magunkat, az ösztönös mozgatórugóinkat, akkor vajon a szívünkre hallgatás tényleg az igaz utat mutatja-e, vagy egy begyakorolt, biztonságos útvonalat ismételtet velünk?

Hogy miért is mondom ezt? Mert aki az önismeret útján halad, azt tapasztalja, hogy a szabadságát a hitrendszerei, a gondolkodása, a tanult mintái akadályozzák azzal, hogy rányomják a saját bélyegüket a valóságra. Egyszerűbben fogalmazva, amit gondolsz, olyan a világod. Márpedig, ha te a gondolataid, betanult értékrended alapján látod a világot, akkor miért vagy olyan biztos abban, hogy amikor a szívedre hallgatsz, az nem az elméd játéka-e?

Mondok egy példát: az a gyerek, akit nem szerettek eléggé, eljuthat arra a gondolatra, hogy nem értékes. Ez elég érthető, hiszen ha a saját szülei nem szerették önmagáért (eléggé), akkor miért is hinné, hogy ő szerethető? De egy gyerek  így nem képes élni, tehát kitalál magának egy menekülési útvonalat: ha mindig másokat szolgálok, másoknak teszek jót, és magamat háttérbe szorítom, akkor talán értékes leszek mások szemében. Ezért megtanulja azt, hogy mindig mások igényei legyenek nála első helyen, és teljesen elfelejt önmagával törődni, foglalkozni, magára figyelni. Vagy talán meg sem tanulta, hiszen soha senki sem figyelt rá igazán…

Tehát ez a gyerek felnő, és a hitrendszere alapján mindig mások elvárásainak felel meg. Ha konfliktusba kerül, kihátrál a másiknak kedvezve, meghunyászkodik, feladja önmagát. Mert ha ellentmondana, ha esetleg a saját akaratát érvényesítené, megkockáztatná azt, hogy meggyűlöljék – hiszen eddig nem így viselkedett. Nos, adott egy újabb konfliktus, és neki ki kellene állnia magáért, megfogalmaznia a saját vágyát, prioritását, és erre azt mondja neki valaki: „hallgass a szívedre”. Úgy véljük, hogy ha a szívünkra hallgatunk, az egyfajta megnyugvással jár, hiszen azt tesszük, amit tennünk kell. Vajon főszereplőnknek mi a legnyugalmasabb döntés?

Az, amit megszokott: hogy feláldozza az akaratát. Tehát ha ő azt hiszi, hogy a szívére hallgat, akkor azt választja, ami számára már az ismert út: feladja önmagát. Mert mindig is ezt tette, ezt ismeri, ez biztonságos, ez ad neki morzsányi elfogadást a világ részéről.

Akkor jól döntött? Szerinte igen, mert nem került konfliktusba, és ezzel megmenekült attól, hogy - hite szerint - elveszítsen valakit. Persze fel sem teszem azt a kérdést, hogy mennyire őszinte és megbecsülendő az a „szeretet”, amit azért kapunk, ha feladjunk igaz önmagunkat.

Mi a megoldás? Az, hogy felkutatom azokat a mozgatórugókat, amelyek az önvédelmem vázát alkotják, hogy többé ne ezek irányítsák az életemet, és én pedig mindössze tehetetlen, sodródó szemlélője legyek annak. Ha tudom, hogy egy összeütközés során én mindig alulmaradok, akkor megnézem, miért történik ez. Amikor már tudom, hogy mi játszódik le bennem ilyenkor (a szüleim se szerettek önmagamért, akkor itt sem adhatom magamat, mert az nem elég értékes, de ha mindent megteszek másoknak, akkor talán szeretni fognak), akkor már választhatok, hogy mit teszek. Eldönthetem, hogy kedvezek-e a másiknak azzal, hogy lemondok az akaratomról, hogy felajánlok-e egy kompromisszumos megoldást, vagy húzok egy határt és kiállok azért, ami fontos nekem.

Én döntök, és ez olyan hatalmat ad a kezembe, amely lehetővé teszi, hogy az életem ura lehessek: az önbizalmat.