Miért kell a nőknek a beszélgetés a szex előtt?

Miért van az, hogy a nőknél fontos a beszélgetés szex előtt?

/Persze azon kívül, hogy így normális, de mert ez nem válasz, ezért bontogassuk ki ezt jobban./

Az elménk megannyi korlátozó hiedelemmel telített, hogy hogyan kell viselkedni nőként, mi a szűzies, mi a megfelelő, mi a kurvás, ezért aztán nem is tudja a nő, hogy mit csináljon, hogyan viselkedjen jól egy első-második-harmadik randin. Nem is hiszitek, mennyi információt kap egy nő a családjából, a társadalomból, a barátaitól, a tanáraitól arról, hogy milyen a "tökéletes" vagy az "igazi" nő. Ezen eszmék tumultusában könnyű elveszni és tévelyedetten kóborolni, akár egy egész életen át, aztán meg csodálkozni, hogy miért nem jön össze egy normális párkapcsolat, miért csak a hülyéket/hazugokat/bénákat/hűtleneket/agresszíveket vonzza az ember. Arról nem is beszélve, amit a szexről tanulhat a nő, amit a családja megéléseiből hozhat, sőt, amit az egész női "rendből" jön felé. Ezek mind mélyre ágyazódott hiedelmek, amelyek szemüvegként vannak az orrunk hegyén, és ezen keresztül látjuk a világot.

Tehát... miért kell a nőnek a beszélgetés, ismerkedés?

Ha van egy kis tapogatózás, vagyis beszélgetés, amibe belefeledkezünk, akkor az elme kicsit elalszik, szemet huny, és engedi az ösztönvilágot felszínre törni, szkennelni, röntgenezni. Ilyenkor a nő elfelejheti, hogy miket tanult az anyjától, nagyanyjától, a családtól, a társadalomtól, és egy kicsit hagyja, hogy önmaga legyen. Ezért, kedves férfiak, hagyjátok meg a nőnek, hogy önmaga legyen, kibontakozzon, szárnyat bontson, mert nem bánjátok meg. Az, hogy teret adunk egymásnak, nem csak a játszma része, hanem azért is fontos, hogy teljes egészében kibontakozzon mindkét ember energiája, és érezze, hogy szabad teret kap. Egy beszélgetés közben a két ember energiája letapogatja a másikat, és a közbenső teret, és megsúgja, hogy van-e létjogosultsága a kapcsolatnak a két ember között. Hagyjuk hát meg a lehetőséget a beszédnek és a beszédes csendnek, mert semmi sem véletlen.

Minden mond valamit, minden visz valamerre.

Az, hogy az adott kapcsolat milyen alapokon nyugszik, mindig a két ember együttes energiáján múlik, sosem a társadalmi konvenciókon. Ehhez azonban tudnunk kell figyelni befelé, a belső világunkra, amely nem a racionális elménk csacsogása és nem a tudálékos felettes énünk bigott törvényessége. De nem is az ösztönénünk "egyszer élünk" felkiáltása, hanem a mindezek mögött nyugvó igaz énünk útmutatása, amely csak akkor nyilvánulhat meg, ha engedjük, hogy önmagunk legyünk, és kicsit elfelejtsük azokat a nagyon fontos szabályokat.

Minden mond valamit, minden visz valamerre.

Higyjük végre el ezt.