Emberi kapcsolatok II.

Az előző Emberi kapcsolatok című bejegyzésem (lásd itt) folytatása következik.

Tehát oda jutottam, hogy van az a módszer, ahogy a régi beidegződések szerint kapcsolódik egymáshoz a férfi és a nő: ösztönösen, drámákkal, szenvedélyes viharokkal, nagy szerelemmel, aztán gyűlölettel. Majd fejlődnek kicsit, és kiderül, hogy nem eszik olyan forrón a kását, nem kell mindent felnagyítani, magukra venni, és rögtön szakítani, vagy életük végéig kitartani a szenvedésben is (ha, mondjuk, ezt a mintát hozzuk otthonról).

Az a fajta kapcsolati modell, amit ismerünk, az ösztönös, drámás verzió. A fejlett, lélekszintű kapcsolódást még most ismerjük meg, ezért nincs rá gyakorlatunk, rutinunk, precedensünk. Így aztán fogalmunk sincs, hogyan kell csinálni, nem láttunk rá mintát, és tudjuk, hogy a hozott minta rendszerint nagyon erős. Aki az új, fejlesztett modellben szeretne élni (tehát nem állandó drámában), az egyrészt csak saját magára támaszkodhat, mert nincs, aki tanítsa, hogyan kell ezt művelni. Másrészt pedig nehezen talál hozzá társat, hiszen még kevesen vannak, akik rájöttek, hogy az eddigi párkapcsolati modelljük csupán egy automatikusan működtetett szériadarab, melyen akár változtatni is tudnának - némi önismerettel.

Egyszerű szavakkal: kevesen hajlandóak fejlődni, és aki megteszi, az utána azzal szembesül, hogy nem talál társat ezen az új "szinten".