Dráma az élet

Az ember szereti a nagy drámákat. Ahogy nem ülünk be egy olyan darabra, ahol semmi sem történik, úgy az életünkben sem viseljük el a nyugalmat, hanem inkább minden érzést, érzelmet felnagyítunk, mert azt hisszük, hogy ez a normális. Az érzések egy részénél fantasztikus, ha nagy az amplitúdó, de mondjuk a düh, a félelem, a kétség esetén nem szeretjük ezt. Aminek időnként az a következménye, hogy igyekszünk minden érzelmet lecsillapítani olyan mértékűre, ami még nem bánt minket, hiszen ha a pozitívnak hívott érzelmek nagyok, akkor a negatívak is, így jobb, ha mindenre nemet mondunk. Így biztonságos*.

Tehát az emberek egy része ingerszegény környezetet teremt magának, és hátrébb húzódik a világtól, hogy ne sérüljön. Látszólag teremt kapcsolatokat, de igazán nem tesz beléjük energiát - vagy látszólag sem teremt. Mások nem hátrálnak ki az életből, hanem úgy tesznek, mintha megélnék az érzéseiket, mintha nem nyomnák el őket, és ezt úgy tudják megtenni, hogy minden eseményt sokkal nagyobb amplitúdóval élnek meg, nagyobb hangsúlyt adva mindennek. Például tényleg rá kell morogni valakire, ha neked megy az utcán? Tényleg évekig kell gyűlölni a volt házastársat és pereskedni vele? Tényleg olyan fantasztikus az a vágyott új telefon/autó/nő/férfi? Valóban "most olyan szörnyű a helyzet, bezzeg régen nem volt ilyen rossz"?

Kissé felfokozott életet élünk, aztán meg nem értjük, hogy miért ilyen nehéz a sorsunk.

*Erről eszembe jutott, hogy a Kéjjel-nappal c. filmben Tom Cruise titkosügynökként ezt mondta Cameron Diaznak: "El fognak kapni, és azt fogják mondani neked, hogy elvisznek egy biztonságos helyre. Amikor azt mondják, hogy biztonságos, kezdj el félni, mert az azt jelenti, hogy meg akarnak ölni" :o)