Megvilágosodás

Annyi szó esik arról, hogy mi a megvilágosodás, mi történik utána, közben, és legfőképpen előtte. Hogyan érjük el, mit tegyünk érte? Vajon, ha valaki megvilágosodott, akkor úgy is marad? Akkor felsőbbrendű lesz, többet fog tudni, mint mások? Olvas az emberek gondolataiban, az élet szőttesében?

Néhány éve szakadatlanul próbálkozom (na jó, időről-időre), hogy folyamatosan a jelenben maradjak. Tudjátok, amikor nincsenek gondolatok (feleslegesek), amikor nem a múlton anyázok vagy merengek, amikor nem a jövőtől félek vagy remélek, hanem amikor simán csak az aktuális tevékenységemben vagyok benne, maximálisan, teljes testtel és figyelemmel. Nem könnyű… ennek ellenére, minden egyes kezelésen jól elmagyarázom a vendégeimnek, hogy ez milyen fontos :o) A legfurcsább az, hogy sokan meg is fogadják :o) No, de nem akarok most mélyen belemenni, miért gyümölcsöző a jelenben lenni, mert erről majd szó lesz egy másik írásban. A másik, amit mindig megbeszélünk, akár horoszkóp elemzésre jön hozzám valaki, akár kineziológiai oldásra, hogy mennyire fontos az elfogadás. Mert ha meg tudod tenni, hogy önmarcangolás helyett elfogadod önmagad, akkor nem veszel el magadtól energiát, hanem inkább termelsz. Ha nem ítélsz meg másokat, akkor nem veszíted el a belső egyensúlyodat. És a többi. Majd még erről is beszélünk bővebben :o)

Azonban most azt szeretném elmesélni, hogy megvilágosodtam.

..... és még mindig a Földön vagyok, testben, és még mindig éppoly bolond vagyok, mint voltam. :o) Nem kiábrándítani akarlak, éppen ellenkezőleg: felvidítani, hogy van remény. :o)

Egy szép napon, pár héttel ezelőtt, éppen valakin gondolkodtam. Ez futott keresztül az agyamon: „azt mondták, hogy ez az ember arrogáns”. Erre a következő, teljesen spontán gondolatom ez volt: „De hát én is az vagyok!”.

És akkor valahogy ez teljesen elfogadhatónak tűnt a szememben.

Ebben a pillanatban elöntött a hála, de úgy, mintha egy lavór finom meleg vízzel locsoltak volna nyakon, és elkezdett potyogni a könnyem. Nem bírtam abbahagyni, és pontosan tudtam, hogy azért sírok, mert abban a rendkívüli percben tökéletesen elfogadtam magamat, és persze ezzel együtt azt a másik embert is. Olyan felemelő érzés volt teljes elfogadásban lenni, hogy a hála egész egyszerűen elborított, és csak tolta ki belőlem a könnyeket.

Ezután arra lettem figyelmes, hogy egy furcsa érzés kerekedik a mellkasomban. Mintha kinyílt volna valami bennem, és pontosan tudtam, hogy most figyelnem kell arra, hogy levegőt vegyek, mert teljesen én irányítom a testemet. A lélegzetvétel minden pillanatára figyeltem, és tökéletesen, minden ízében éreztem az egész folyamatot. Aztán elmentem egy virág mellett, amire méhecske szállt rá, és én csak álltam ott, és nem bírtam levenni róla a szemem. Mintha minden új lenne számomra, úgy figyeltem az életet magam körül.

Aztán a régi énem lassan visszatért. Újra bolond vagyok, újra aggódom és időnként ítélkezem, vannak negatív gondolataim, és sokszor magamra veszek olyan történéseket, amelyekhez semmi közöm.

Azonban nem felejtem el, milyen volt teljes elfogadásban létezni, és azt hiszem, betekintést nyertem, milyen lehet megvilágosodottnak lenni.

Tehát... ne egy elérhetetlen célt hajkurásszunk, hanem a hétköznapokban igyekezzünk megtenni apró lépéseket, mert ezzel talán előrébb jutunk.

Saját tapasztalat :o)